Rólunk

Az iskoláról

Ki volt Apor István?

Régi székely családból származott, amelynek eredetét a hagyomány Opour székely rabonbánig vezeti vissza. Apja Apor Lázár kézdiszéki alkirálybíró, anyja Nagy Borbála volt. Kezdetben Altorján, majd 1642-től a kolozsvári jezsuita konviktusban tanult Lázár nevű bátyjával együtt. Apja 1643-ban bekövetkezett halála után anyja, Imecs Judit szükségét látta, hogy a fiút erős férfi nevelje, így Petki Istvánra bízta, aki a székelyek főgenerálisa, Csík-Gyergyó és Kászon főkapitánya, Küküllő vármegye főispánja és a fejedelem főudvarmestere volt, egyben az erdélyi katolikusok vezető egyénisége. Amikor Petki a fejedelmi udvarban tartózkodott, neveltjét inasként magával vitte, hogy kapcsolatba kerülhessen az ott tartózkodó főnemesi ifjúkkal; itt maga II. Rákóczi György fejedelem is felfigyelt rá.

1666-ban Petki segítségével alcsíki alkirálybíró lett. Első két feleségét is Petki választotta ki számára Báthory Zsófia udvarhölgyei közül; első felesége Veres Borbála (Szeredai István özvegye), a második Csintalan Zsófia (csíkszentgyörgyi Kelemen István özvegye) volt. Egyetlen gyermeke, László, 1676-ban négyéves korában elhunyt.

Valódi karrierje a Béldi Pál-féle összeesküvés leleplezésével kezdődött, amelynek során saját testvérét is elárulta; ezzel megnyerte a fejedelem bizalmát. Anyagilag is előre lépett: megkapta bátyja, Lázár és Kálnoky Bálint jószágát és a brassói harmincadvám bérleti jogát. Harmadik házassága Farkas Zsuzsannával (Korda Zsigmondné, majd Ugron Istvánné) szintén gyarapította vagyonát. Szép jövedelmet húzott a bérletekből, különösen a harmincadból, de kölcsönök nyújtásával és kereskedelemmel is foglalkozott. A fejedelem 1685-ben Csík, Gyergyó és Kászon főkirálybírájává nevezte ki, 1686-ban pedig a feljebbviteli bíróság tagja lett, és felmentést kapott a hadbamenés kötelezettsége alól.

Tagja volt annak a bizottságnak, amely a balázsfalvi paktumban megszabott kötelezettségeket osztotta fel az adózók között. Az Antonio Caraffa katonai főbiztos által kierőszakolt fogarasi nyilatkozat megtárgyalásakor a vonakodó Bethlen Miklóssal értett egyet. Apafi halála után Thököly Imre ellenében a német pártot támogatta, és 1690-ben részt vett a Thököly ellen vívott zernyesti csatában, ahonnan alig tudott megmenekülni.

A Diploma Leopoldinum életbe lépését követően, a főkormányszék megalakulásakor kincstartóvá választották, de maga helyett a tapasztaltabb Haller Jánost javasolta. 1693-ban I. Lipót bárói rangra emelte. 1694-ben főkormányszéki tanácsos lett, 1695-ben Haller lemondása után megkapta a kincstartói tisztséget, 1696-ban grófi címet nyert, és Torda vármegye főispánja lett.

Kincstartóként látnia kellett, hogy a bécsi pénzügyi kamarától kapott utasítások nem felelnek meg sem a korábbi erdélyi gyakorlatnak, sem az ország érdekének. A gazdálkodáson kétségkívül javítani kellett, de a két fél elképzelései a követendő utat illetően eltértek. Apor az Apai-uralom idején követett gyakorlattal szemben a Bethlen Gábor korabeli gazdálkodási rend visszaállítását szorgalmazta, de terveit Bécsben nem fogadták el. Belefáradva a konfliktusokba, 1697-ben korára való hivatkozással lemondott tisztségéről, de lemondását a bécsi udvar visszautasította. 1697-ben Bécsbe utazott Bánffy György gubernátorral és Bethlen Miklós kancellárral kormányzati- és adóügyekkel kapcsolatos megbeszélésre; ugyanakkor született a határozat az erdélyi levéltár és a postaügyek megszervezéséről is. Utazásáról vezetett naplóját, amely értékes kortörténeti adalék, Bíró Vencel tette közzé 1930-ban. 1698-ban Mikes Mihály javaslatára a megpróbálta bécsi jóakaróin keresztül a kincstartóságot a főgenerálisságra cserélni, de azt érte el, hogy 1703. márciustól mindkét tisztséget be kellett töltenie. Közben 1699-ben kamarai vizsgálóbizottságot küldtek rá; a vizsgálóbizottság visszavette Aportól és Bánffytól a harmincadszedési jogot, és számos kellemetlenséget okozott a kincstartónak, például elszámolást követeltek tőle a hivatalviselése előtti időszakra.

Az Erdélyi Római Katolikus Státus részéről tagja volt annak a bizottságnak, amely a felekezetek közötti vitás kérdéseket hivatott megbeszélni 1692-ben. Apor „tekintélyét, állását és egyéni súlyát” egyaránt bevetette a katolikusok érdekében, és erős támogatói voltak: Erdélyben Vizkeleti (Csete) István kolozsmonostori plébános, Veterani és Rabutin tábornokok, Bécsben Hevenesi Gábor jezsuita házfőnök és Kollonich Lipót bíboros, esztergomi érsek. A Státusban sikerült háttérbe szorítania a régebbi tagokat, Haller Istvánt és Mikes Mihályt; a katolikus érdekekért fáradozva ugyanakkor saját karrierjét is építette.

Nagy mértékben támogatta a katolikus templomokat és iskolákat. Fogarasba és Kantába katolikus papot vitetett, Gyulafehérváron helyrehozatta a Báthory-templomot, Kolozsváron az óvári templomot és rendházat. A katolikus nevelőintézetnek tett adományával a szegény diákok tanulását mozdította elő. Kézdivásárhelyen telket adományozott az iskola építéséhez, Tövisen felújíttatta a romos templomot, és mellé pálos rendházat emeltetett, Désre ferenceseket telepített be, támogatta az esztelneki és csíksomlyói ferenceseket, valamint a nagyszebeni jezsuita missziót. Ugyanakkor református felesége kedvéért református lelkészt is tartott házánál a katolikus pap mellett, és Tövisen a katolikus templommal egyidejűleg a reformátust is felújíttatta. Támogatta a román görögkatolikus egyház létrejöttét, és közbenjárt a görögkatolikus papok kiváltságai érdekében. Az első görögkatolikus püspököt, Atanazie Anghel Popát saját hintaján vitte a beiktatásra.

A Rákóczi-szabadságharc alatt a császár oldalán maradt. A szabadságharc kitörése már a főgenerálisi hivatalban találta, de idős kora miatt ez inkább csak névleges tisztséget jelentett, a hadsereg vezetése ténylegesen Rabutin kezében volt. Hivatala miatt azonban – a többi erdélyi főúrhoz hasonlóan – anyagi támogatást kellett nyújtania a katonaságnak. Ingó vagyonát igyekezett több helyre szétosztva tárolni, de nagy részét elvesztette a háborút kísérő fosztogatások során.

Életének utolsói éveit betegségben töltötte. 1704. november 10-én hunyt el. Kolozsváron az óvári templomban temették el, de innen 1725-ben maradványait átszállították az újonnan épült jezsuita templomba. 1935-ben díszes sírfeliratot és a templomban emléktáblát helyeztek el; mindkettő Vágó Gábor műve.